Belső
Pozitív: barátságos; jól forgatja a szavakat; magabiztos; kalandvágyó; szeret viccelődni; karizmatikus; lelkes; derűlátó; vidám; erős; ügyes

Negatív: lusta; nagyszájú; bolondos; nőcsábász; sokszor gondolkodás nélkül cselekszik; félti a bőrét; gondatlan; hedonista; lármás; nyűgös;

Külső
Szereti azt gondolni magáról, hogy magas, már persze törphöz képest; az igazság szerint százhatvan centiméter, ami az emberekhez képest továbbra is alacsony, ám számára bőven elég, és ha kell, készen áll lábujjhegyre állni. Testalkata zömök, izmos, karjai és fogása erős, lábai pedig hosszútávon szaladva is jól bírják az iramot. Hosszú és zabolázatlan barna hajából néhány tincset hátrafog, egyébként viszont szabadon növeszti, ahogy a szakállát is, habár utóbbi egyelőre egyszerűen nem akar sikerülni, így inkább csak borostás. Vonásai sármosnak mondhatók, gyakran ül az arcán csibészes mosoly, s ugyanezen kaján csillogás fedezhető fel gesztenyebarna szemeiben is. Vidámsága mindig kiül az arcára, sugárzik belőle az életszeretet és a nyughatatlanság, léptei energikusak, tartása pedig amolyan mellkas-kidüllesztős. Ruhái törphöz méltók, szinte kivétel nélkül barna színűek, nehéz posztók és sötét bőrök. Az oldalán mindig ott lóg széles-pengéjű kardja, amelyet ő kovácsolt, annak jeleként, hogy képes volna folytatni a családi hagyományt – ha ugyan lenne rá akarata.
 

Egy törphöz képes is iszákos és semmire kellő apa fiának születni talán nem volt a legjobb ómen; sok törp-rokon remélte, hogy az újszülött Podric és a szerető feleség, Alberta talán jó útra tereli Barnabast, és ki tudja, talán ha ők nevelik fel, Podric sem olyan lesz, mint ma. Talán meglátta volna a lustaságban rejlő veszélyeket, és felelős döntéseket hozna; ezt azonban sosem tudta meg senki.
Jóformán alig tudott járni még (habár már akkor is igen beszédes és hangos volt), amikor egy éjszaka édesanyja hisztérikusan rázta fel egyik legkedvesebb álmából; a ház addigra már égett, a levegőt pedig csípős füst töltötte meg. Alberta szavaiból épp csak annyit tudott kihámozni, Fuss, ő pedig reszkető gyermekszívvel engedelmeskedett, és valamiféle csodával határos módon sértetlenül jutott ki. A fáklyaként égő épület képe, majd az, ahogy a feketévé szenesedett gerendák egyszerűen összecsuklanak, a mai napig kísérti néha rémálmaiban, habár az évek múlásával egyre kevesebb alkalommal jönnek elő. 
Podric ezután a nagyszüleihez került; míg nagyanyja féltő szeretettel gondoskodott róla, és igyekezett kielégíteni feneketlennek tűnő gyomra étvágyát, addig Bo papa egy fokkal tasliban gazdagabb nevelést vezetett be fölötte. Podric soha nem bánta egyiket se. 
A tűz felé éveken át félve fordult, ám ahogy idősödött, úgy nőtte ki eme félelmét, míg utóbb is Vakarcs mellé került a kovácsműhely padlójára, mint újabb lusta akadály, ami felett át kell lépni. Habár sok időt töltött nagyapja mellett, aki reményeit fejezte ki abban, talán Podric tovább vihetné majd a családi vállalkozást, sohasem érdeklődött a kovácsolás iránt, és nem tudott osztozni a lelkesedésben. Figyelmét szerinte sokkal érdekesebb témák felé fordította: a csavargás és a lányok. Podric egészen fiatal tinédzseréveitől kezdve előszeretettel hódolt a hölgyeknek, bókolt és utánuk járt, törpöknek és embereknek egyaránt. Sokszor megesett az is, hogy kebelbarátjával, a város egyik másik törp-ifjoncával, Dolirral indult ilyen-olyan felfedező utakra, melyek azonban általában inkább abból álltak, hogy pipadohánnyal és étellel feltankolva néhány napra elvonultak valahová, és élvezték a gondtalan életet.
Hamar rájött arra is, hogy a hölgyek igencsak szeretnek ajándékokat kapni; hogy végül ez, vagy a szép tárgyak iránti vonzalma (néha, tényleg csak néha, megesik, hogy eltulajdonít ezt-azt, ami szép és csillog, természetesen olyan ügyesen, hogy a meglopottaknak eszébe sem jutna gyanakodni rá) vezette-e rá az ékszerkészítői szakma útjára, azt nem tudja. Nem is telt sok időbe, hogy kiderüljön, igencsak jó képességekkel rendelkezik, így a városban dolgozó ékszerész maga mellé vette inasnak, ma már pedig, huszonöt esztendős fejjel, szinte teljes jogú munkásként keresi kenyerét, habár az igazat megvallva, a mai napig bőszen a nagyszülei nyakára jár, és elég sokszor segít be Bo papának a kovácsműhelyben, általában kelletlenül, amiért délutáni szunyókálásból ragadta ki, vagy épp egy csinos leányzóra kacsintva érte utol dörmögő hangja.