Tudod, barátom, előbb vagy utóbb minden megköveteli a maga árát. A sérelmek nem maradnak megtorlatlanul. Hogy mire alapozom a feltevésem? Több eszem van ám, mint amennyi látszik!

*

Alder nem volt gazdag ember. Sőt! A gyakran emlegetett templom egerének is több étel került az asztalára – még azokon a napokon is, amelyeket szerencsésnek mondhatott! –, mint az övére. Ital viszont annál több. Alder sosem vetette meg a jó bort, amely tulajdonságát az apjától örökölte; Az apjától, aki sok évvel ezelőtt elindult, hogy szerencsét próbáljon, de aztán valahogy elfelejtett visszajönni.
A fiú volt az öt testvére közül a legnagyobb, és a leghaszontalanabb. Szerencsétlen anyjának meggyült vele a baja, így nem csoda, hogy egyetlen könnycseppet sem hullajtott utána, amikor egy komorarcú fickó felfogadta inasnak a bárkájára. Hosszú éveket töltött a tengeren, így járása nemcsak az alkoholtól vált ingataggá; józanul dülöngélő léptei a tengeren szolgálók sajátossága volt, amit aztán sem tudott levedleni, hogy a trehányságát megelégelő matróztársai kitették egy rosszhírű partszakaszon.
Talán helyesebb lett volna a tengerek isteneitől, ha már ott végeznek vele, de nem tették. A fene se tudja mi mindenen ment keresztül, mire elvergődött Aertenbe, hogy aztán mindenféle kétes üzletekbe bonyolódva keresse meg a napi betevőt. Mindenféle munkát elvállalt, olyat is, amely egy lelkiismeretes embert már régen megtört volna; vakmerősége társai között is hírhedté vált, ahogyan az is, hogy bármennyit is keressen, abból mindig több vándorol a kocsmároshoz a kelleténél. Aznap is többet látott kettőnél, amikor az a jól öltözött apród megkereste, és egy erszény aranyat dobott az asztalára.
 - Ez csak a fele – mondta. – A gazdám a dupláját is kifizeti neked, ha elvégzed a munkát – fűzte tovább, de Alder már nem is rá figyelt. A tengeri medve megrázta a bőrtasakot, amelynek csilingelése édes dallam volt füleinek; már a hangjából is tudta, hogy több érme van benne, mint amennyit Ő az életében egy helyen látott, ha pedig az idegen igazat mond, akkor másnap egy kisebb vagyonnal a zsebében térhet be a Sellőbe. Arcán széles, de tompa mosoly terült el a gondolatra, hogy végre egy egész hordóval csapra verethet abból a vörösből, amit a nemesek is isznak, és végre elég pénze lesz ahhoz, hogy Heleena is komolyan vegye! Nem kellett sokat győzködni, hogy elvállalja a veszélyes feladatot.
Zúgott a feje. A díszes ruha kényelmetlenül feszült rajta, a maszk pedig egyenesen zavarta a tisztánlátásban. Na nem, mintha az előző esti dajdajozás sokat lendített volna előre az állapotán. Annyira megörült az ígért fizetségnek, hogy az előlegként kapott tallérok majd felét menten el is verte. Sután köszörülte meg a torkát, amikor a kapott meghívót az őrök orra alá nyomta, hogy azok beengedjék. Természetellenes feszességgel hajtott fejet, hogy üdvözöljön néhány hölgyet, majd csakhamar meg is lelte a helyét az egyik távoli sarokban. Az észrevétlenségben megbújva várta a jelet.
A zene és a társaság nem olyan volt, amelyhez Alder könnyedén hozzászokhatott volna. Szolgáló anyja, na meg gondtalan életmódja mellett a koszon kívül nem sok ragadt rá, az illemet pedig hírből sem ismerte. Megbízója gondosan kikötötte, hogy nem állhat szóba senkivel, ha pedig valaki személye felől érdeklődne, hazudja azt, hogy valamelyik nemes testőrségének tagja, és nem fontos ember.
Így is volt. Bármennyire is igyekezett összehúzni magát, két ízben is megkörnyékezték, de amikor elmondta, hogy nem több egy egyszerű gárdistánál, hamar alább is hagyott a feléje tanúsított figyelem.
Órák teltek el; Remegett a keze a jobbnál jobb italokért, de tudta, hogy aznap egy kortyot sem ihat. Szüksége lesz a józanságára a menekülésnél, nem engedheti meg magának, hogy megbotoljék a saját lábában!
- Rühes korcs! – szitkozódott az orra alatt, amikor egy borjú méretű kutya riadalmat okozott a mulatozók körében. Ő maga sem lelete volna kedvét abban, hogy éles fogaktól megcsonkítva végzi, így némileg megnyugodott, amikor az eb végül meglelte a gazdáját. Észrevétlenül rejtette vissza a sikoltozásra előhúzott tőrét a köpenye alá, miközben viharszürke szemeivel a megbízóját fürkészte.
A férfi lassan, és határozottan bólintott, pecsétgyűrűjét megkocogtatva kupája szegélyén. Ez volt a jel.
Alder ingadozó léptekkel, lassan szlalomozott a tömegben. Mohóságtól égő tekintete a célpontok után kutatott, miközben megfontolt mozdulatokkal előhúzta inge alól a megkopott, gyűrött zászlócskát.
A medvés lobogót az évtizedek mocska emésztette, jól látszott rajta, hogy nem olyan nagy gonddal őrizték, ahogyan azt egy valódi vazallus tette volna; azonban, ha elülteted a félelem magját az emberek lelkében, ilyen apróságokra már senki sem figyel. A megtévesztés legjobb módszerének tűnt másra fogni azt, ami készülni látszott. A zene és a kacajok moraja egybeforrott a férfi szívének heves lüktetésével, miközben szabad keze újfent megkereste a tőr hűvös markolatát. A tenyere izzadt, halántékán kidülledt az ér, ahogy nagy levegőket véve átvergődött a táncolók tömegén. Minden ösztöne megfutamodásért kiáltott, hiszen még Ő, Alder sem süllyedhetett ennyire mélyre néhány aranyért!
Mindegy, hogy melyiket! – visszhangzott fülében a parancs. A királyné állt hozzá a legközelebb, édesen kacagva karolván bele édesapjába, mintha képes volna olyan kislányos bájt vonásaira erőltetni, amelytől még egy Lord Howe-hoz hasonló szigorú férfi is beadja a derekát egy táncra. A király közvetlenül mellette állt, unottan illetve tekintetét egy közeli hölgykoszorú viháncoló hajadonjain.
Alder egy rövid pillantásra méltatta a társaságot, de végül elhaladt mellettük. Sem a herceget, sem pedig a hercegnőt nem látta a közelben, pedig szívesebben mélyesztette volna pengéjét az előbbibe, mint bármelyik másikba. Régi sérelme volt Celawan Sagramour felé úgy, hogy a herceg nem is tudott róla.
Lady Earyn a semmiből bukkant fel; Úgy toppant eléje, mint valami látomás. Az özvegy hercegné arcán gyermekeihez hasonlatos arrogancia ült, miközben megpróbálta kikerülni Őt. Az asszony vörös ruhát viselt, vöröset akár a frissen kiáramlott vér. Újabb jel, gondolta Alder, miközben arcán tompa mosoly bukkant fel. Mindegy, hogy melyiket, visszhangzott füleiben a hang. Határozottan állta el a nő útját.
- Mégis mit képzel… - dohogta a szőke teremtés, megemelve szoknyája szegélyét, hogy még könnyedebben léphessen keresztül arcátlan kérőjén. – Ripők… - kezdte, de megpillantotta a tőrt. A makacs kék szemekben hosszú évek óta először villant meg a félelem, de mégsem kezdett azonnal hátrálni.
- HATALMAT AZ ALDAYROKNAK! – kiáltotta el magát Alder, magasba lendítve a zászlót, a megbeszéltekhez mérten ügyelve arra, hogy a lobogót díszítő jelkép jól látható legyen a tömeg ellenére is. Megragadva a sarkát háromszor-négyszer meglengette az anyagot. – Le a Sagramourokkal! Éljen az új király! – kántálta, de minden szót úgy forgatva a nyelvén, mintha az övé volna.
A tőr újra megvillant a kezében, de mielőtt lesújthatott volna vele, az kihullott a kezéből… Háta közepét tüzes fájdalom járta át, miközben arcát eltorzította a kín meglepett, hangtalanságra ítélt üvöltése. A zászlót még akkor is a markában szorította, amikor elernyedt teste térdre csuklott; a vesztét okozó kard vége átvágva a szegycsontját, vértől tapadva tört felszínre a mellkasánál. Az utolsó, amit életében hallott Lady Earyn Sagramour sikolya volt, aztán a világ örökre elsötétült Alder előtt…
Az iszákos tengeri medve már nem láthatta, ahogy megbízója embere álszent riadalommal az özvegy hercegné felé fordult, miközben az öreg Castleroy fehér kendőt nyújt át az asszonynak, hogy letörölhesse az arcára freccsenő vércseppeket...

[Kérek mindenkit, hogy az eventben részt vevő karaktereivel mindenki (akik mások reakciójára várnak még, nyugodtan várják meg) záró reagot írjon. Mindenkinek köszönöm szépen a részvételt!]