|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:20 - |
Dvergar Kalapácsa nem másról, mint a híres kovácsmester, Tymur Dvergar szerszámáról kapta nevét. A félig földbe építet kőházikó, keskeny, lőrésszerű ablakaival nem éppen csalogató látvány. Külsőre koszosnak, és jelentéktelennek látszik, de ha az ember belép, azonnal otthonos melegség járja át a testét. Néhány lépcsőn keresztül juthatunk le a vendéglátó helyiségbe, ahol kőből faragott asztalok, és padok várják a vendégeket. Mivel a Taranis hegység vidéke hideg, a fogadó kandallójában egész évben lobog a tűz.
A pult jobb kéz felé helyezkedik el, amely mögött egy féltörp csapos fogadja e betévedőt - a legtöbb pletykát ismeri a környéken. Két felszolgáló gondoskodik arról, hogy az ember időben megkapja a megrendelt italát, ételét.
Mivel a fogadó földszintes, a hálókhoz vezető ajtó a bejárati lépcsőkkel átellenben helyezkedik el. Ezen keresztül egy szűk, sötét folyosóra juthatunk, amelyről a három szoba nyílik, a berendezés hagy némi kivetnivalót magában, de legalább az ajtajuk zárható. |
[10-1]
Tudtam, hogy ha a fiam nem lett volna velem, nem esett volna nehezemre megvédeni magam; Tenyerem már nem egyszer csattant arcátlan fajankók pofáján, de Oliver jelenlétében nem maradt más, csak a magamban való füstölgés. Ha Isaac itt lenne…, kezdték meg tétován a gondolataim, amelyeket aztán makacsul elfojtottam magamban. Nincs itt, innentől magadban kell boldogulnod, sulykoltam.
Nem akartam a fiatalasszony terhére lenni, de azt sem akartam, hogy a kis Oliver megfázzon, mert üvöltéstől kimelegedve rángatom végig az utcán. Az idegen nő volt az egyetlen, aki egymaga ült az asztalánál -, de talán akkor is Őt választottam volna, ha ez nem így van. Rokonszenvesnek találtam valamiért. Talán a tudatalattim súgta meg, hogy Ő az egyetlen, aki akkor és ott nem fog elhajtani bennünket.
- Óh, Oliver igen bátor legény – mondtam, féloldalt döntve a fejemet, hogy közelebb hajoljak a gyermek pufók arcához. Ajkaim szegletében anyai mosoly ült, miközben kimondott szavaimat egyaránt címeztem az asztal másik oldalán vacsorázó egyénnek, és az ölemben bánatosan fészkelődő fiamnak. Egy kissé megnyugtatott, hogy a fiatalasszony milyen türelmesen tekintett párosunk felé.
Az asztalon felejtett kosaramba nyúltam, hogy kihúzzak belőle egy viseltes régi játékot; egy faragott paripát, amelyet Isaac készített még Silasnak, aki akkor még nem volt idősebb, mint most a kisöccse. A fiúcska megpillantva a fából készült jószágot még mindig szipogott egy párat, de már csendesedni látszott.
- A kuzinját? – kérdeztem vissza egy kicsit megkönnyebbült hangon, hogy immár nem kell átharsognom a gyermekemet. A mosolyom is sokkal szélesebbé, és barátságosabbá vált, mint korábban volt. Ahogy kiejtette a szavakat azaz érzésem támadt, hogy a fent említett rokona sem Ansarból származik, de úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát. – Hogy hívják a kuzinját? Talán ismerem. - A legkevésbé sem akartam tolakodó lenni, de az embereknek meg van az a bosszantó tulajdonságuk, hogy amikor idegent látnak, felettébb érdeklődővé válnak. Valóban érdekelt, hogy kinek a rokona lehetett az elegáns hölgy; egy pillanatra azon gondolattal is eljátszottam, hogy a Deatrys család egyik vendége. Úgy hallottam, hogy valamelyik fiú éppen nősülni készült, de abban biztos voltam, hogy nem az előttem ülő lány lehet a menyasszony. Egyrészt, mert egyedül volt, másrészt mert az Ő ujját ugyanúgy jegygyűrű pecsételte, mint az enyémet. Házas, állapítottam meg, még véletlenül sem gondolva a másik lehetőségre; éppen elég szomorúság mérgezte már meg a világot.
- Amióta csak az eszemet tudom, igen – bólintottam mosolyogva. Sok hegyvidéki asszonnyal ellentétben én sosem vágytam el innen, pedig azt mondják, hogy a telet is meg lehet unni. Engem minden ide kötött a születésem pillanatától kezdve, és reméltem, hogy egy napon a testem majd itt aludhatja végetnemérő álmát. – Clara Strawrock vagyok, Ő pedig a fiam, Oliver – mutatkoztam be végül, és amennyiben az asszony nem bánta, üdvözlően felé nyújtottam a kezemet. Ez általában a férfiak szokása volt, de elég régen voltam már kereskedő ahhoz, hogy nők között se hasson illetlennek.
- Nagynak találja? – kérdeztem derűsen, halk kuncogással kísérve a kérdésemet. Nem illetlenségből, és nem is rajta szórakoztam ilyen jól; Pusztán az volt meglepő, hogy ilyeneket gondol a falunkról. Azok, akik áthaladnak rajta rendszerint kicsinek, és szürkének bélyegzik a sók hó, és a félig földbevájt házak miatt. Jómagam elfogult szeretettel gondoltam rá, és sokakkal ellentétben, nem találtam szűkösnek.
Oliver időközben elhallgatott, mert lekötötte, hogy aprócska fogaival tovább bontsa a ló farkának szálkáit, amit majd’ húsz esztendővel ezelőtt a fivére már elkezdett. Féltem, hogy bármelyiket is lenyeli.
- Sokáig marad nálunk? – érdeklődtem kedvesen, miközben igyekeztem rávenni a fiamat, hogy ne egye meg a játékát. – Ansar kellemes nyáron – tettem hozzá szelíden. |
 Komótosan költötte el a vacsoráját és eközben a fogadó kezdett megtelni, bár közel sem lehetett volna tömegnek nevezni az összegyűlt változatos társaságot. Lopva mérte fel a terepet, óvatos figyelemmel kísérve a történéseket. Úgy látszott nincs semmi, ami miatt aggódnia kellene, így teljes nyugalommal fejezte be a főétel maradékát. Az utolsó falatot rágcsálta éppen, amikor valami mégis feltűnt neki. Először csak az élénk, piros köpenyt kapta el a szemeivel, ám rögtön kibontakozott számára a pult melletti jelenet is. A síró hangra rajta kívül szintén kivétel nélkül odafordultak a vendégek, ezért nem volt különösképpen kirívó, hogy ő is így tett. A legkevésbé sem volt szokatlan az ilyen helyeken, hogy egyes férfiak megkörnyékeznek nőket, jobb helyeken azonban heves rosszallás fogadta az efféle próbálkozásokat. Az éveken át tartó, kitartó mantrázása annak, hogy ne keveredjen más dolgába mára mélyen gyökörezett Alysanne belsőjében. Mindazonáltal érzelmeinek leplezése, amelyet minden egyéb helyzetben kiválóan művelt, cserbenhagyta a hasonló szituációkban. Szerencse, hogy a megszeppent gyermeket nézték a többiek, mert biztos volt benne, hogy a durva küllemű ember észrevette a haragosan villanó, zöld szempárt.
Furcsa fintora a sorsnak, hogy az összes útbaeső asztal közül pont az övét válaszotta a távozófélben lévő nő. Vagy van valami ösztönszerű abban, hogy kitalálta ki nem fogja elhajtani. Úgy festett, hogy a csillapodni egyelőre nem akaró gyereket igyekezett kedvesen rábírni arra, hogy előbbre hozza az előbb említett elcsendesedést.
- Ugyan - hessegette el a hölgy szabadkozását - Nem kell siettetnie. Attól a faragatlan egyéntől akárki rosszul érezné magát, nemhogy egy gyermek. Különben is megérteném, nem egyszerű az apróságokkal. - türelmes mosollyal az arcán tekintett végig a váratlan pároson. Az asszony mozdulatai olyanannyira hasonlítottak valaki máséra, hogy Alysnak magának is meglepő módon kissé elfacsarodott a szíve. Errick szája ugyanígy görbült lefelé, ha elszontyolodott valami miatt, habár ő egy csöppent idősebb volt, mint ez a gyermek és őt csak az apja és a nagynénje vigasztalhatta már. Néha bekéreckedett Alys ölébe és gyakran megkaparintotta magának valamelyik hosszú, barna tincsét is. Ekkor egészen lefoglalta, hogy úgy piszkálja a nő haját, hogy ne húzza meg. Egészen csöppként is tudta valahogy, hogy az nem szép dolog. Sigurd pici fia...aztán mire észrevettem egészen megnőtt.
- Nem mondhatnám, hogy nem és mégse... Arra próbálok utalni, hogy nem pontosan ide. - forgatta meg újra a kérdést, miután kiszakadt az emlékeiből - Találkozóm van a kuzinommal, aztán együtt megyünk haza. - tette hozzá. A legjobb az volt, hogy minél messzebbinek és kisebbnek láttatta állítólagos lakhelyét annál hihetőbb volt, hogy felesleges mondani pontos nevet, mások nem is ismerhetik merre van, hiszen azokon kívül akik ott élnek a kutya se jár arra.
- Felteszem, Ön viszont itt él? - a hangja nem hagyta el a kérdő élt - Ő pedig a kisfia, ugye? - megvoltak a megérzései, ám rendkívül udvariatlan lett volna tudálékoskodva kijelentenie, mint tényt. Nem szabadott elfelejtenie, hogy mi a szerepe, meg túljátszani sem akarta.
- Most járok először erre, de megmondom őszintén ennek ellenére sem fedeztem fel a várost. Túl... nagy ahhoz képest, amihez szoktam? Ez bután hangzik belátom... - nevetett fel halkan. Némileg abszurd volt úgy beszélnie, hogy egyébként az utolsó utcakövet is ismerte és mégis valahogy megkönnyítette egyúttal a füllentést. |
Nehezen bírtam Adával. A lányom már régebben is hajlamos volt a saját feje után menni, de amióta meghalt az apja úgy vélem, hogy az életét tette fel arra, hogy összetörje az idegeimet. Még Silas sem tud rá hatni pedig ketten együtt olyanok, mint az a bizonyos borsó meg a héja, ezen gondolatok kereszttüzében hajtottam fejemre a köpenyem csuklyáját és vettem magamhoz a kosaramat. Oliver a maga két évének minden bölcsességével nézett rám, és jól tudtam, egészen addig ott fog ülni az asztal szélén, amíg a dolgom végeztével a karomba nem kapom. Bátor kislegény volt, aki, amíg engem látott, cseppet sem törődött a hangosan dajdajozó törpékkel, és a megpihenni vágyó idegen utazókkal.
A gyermek megelégedetten rágcsált egy cikk almát, amit az egyik felszolgáló nyomott a kezébe jövet-menet, miközben én igyekeztem elmagyarázni a csaposnak, miként kell használnia a gyógynövényes kencét, hogy megszabadulhasson a derékfájásától. Régen nem volt szükségem a házalásra, mert volt olyan nevem és becsületem, hogy az emberek eljöjjenek hozzám a panaszaikkal – a nevemmel, és a becsületemmel ma sincs gond -, de amióta megözvegyültem minden jelentősen nehezebb volt. Három gyermeket kellett etetnem, és bár Silas gyakorta eljár napszámba dolgozni valamelyik iparoshoz, még így is szükségünk volt minden érmécskére, hogy mire beköszönt a tél, meglegyen az ellátmányunk. A büszkeségem azt nem engedte, hogy az apámtól, vagy akár a testvéreimtől fogadjak el segítséget, hiszen nekik éppen annyira szükségük volt a pénzre, mint nekünk. Főleg, mert az öcsém megint belebukott valamibe, amiről ugyan lapít, de az utolsó garasát is elvitte, és még így is sokkal tartozik.
- Sajnálom, Strawrock asszony, de nem engedhetem, hogy zaklassa a vendégeimet – kötötte az ebet a karóhoz a féltörp csapos, akinek a neve akkor sem jutna az eszembe, ha éppen a megveszés fenyegetne. Láttam rajta, hogy kicsit sem sajnálja, de én csak bólogatva, remegő kezekkel becsatoltam a köpenyem csatját. A kosárban üvegfiolák csörrentek össze, ahogy a szára végig csúszott a karomon, hogy megállapodjék a hajlatban; Oliver felismerve az ismerős mozdulatot, már nyújtotta is felém húsos kis karjait, hogy az ölembe kéretszkedjen. Elmúlt két esztendős, de még egyetlen szót sem szólt; azt hiszem az apróság éppen úgy megérezte az apja hiányát, mint mi mindannyian.
Többen végignézték a jelenetet, ahogy a férfi jó szándéka jeleként alamizsnát kínál nekem és a gyermekemnek, de én büszkén felszegett fejjel elutasítottam; A tartásom makacsul a helyén maradt, de mintha már éreztem volna, hogy valaki szelíden a vállamra teszi a kezét, és vártam, mikor szólal meg közvetlenül a fülem mellől Isaac józan hangja, hogy emlékeztessen rá, hogy a büszkeséggel nem lehet jóllakni. Bárcsak így lett volna, de a szorítás a vállamon erősebb lett, a férjem pedig emlékeimbe süllyedt.
- Meg akarsz dó’gozni a pénzért, mi? – kérdezte az idegen, amikor szembefordultam vele; durva hangja volt, és testalkata legalább olyan széles, mint a magassága. Loboncos bundát viselt, de jól látszott rajta, hogy nem idevalósi. – Hagyd itt a kölyköt, és tarts velem a szobámba; ott aztán megdó’gozhatsz érte – vigyorgott rám kajánul, és egészen a képembe hajolt. Oliver felsírt a karomban.
- Hagyd az asszonyt, Vyda – szólt a hátam mögül a csapos hangja, aki teljes nyugalommal törölgette tovább a kupáit. Nem úgy festett, mintha különösképpen közbe kívánna avatkozni, de karomban a nyugtalan gyermekkel én magam sem voltam olyan állapotban, hogy tovább torzsalkodjam az idegennel, pedig a tenyerem már viszketett, torkomat pedig szidalmak sora feszítette széjjel, de Oliver…
- Csíí-csíí! Ne sivalkodj – csitítottam halkan, ezúttal már az ajtó felé indulva, de ahelyett, hogy kiléptem volna rajta, az egyik asztal üres székére telepedtem le; Meg kellett nyugtatnom a fiamat, ha nem akadtam, hogy az egész utcát felverje a féktelen rikácsolással. Egy asszony ült az asztalnál. Egyedül.
- Ne haragudjon, máris távozom csak… - mondtam, miközben a kosaramat felraktam az asztal tetejére, hogy Olie-t a térdemre ültetve egy kicsit helyrerázzam. Ennyit a bátorságodról, gondoltam szelíd mosollyal, és levéve a gyerek fejéről a Dragomir néni által kötött sapkát, csókot nyomtam a fürtjeire.
Megszokott piros köpenyem volt rajtam, amivel eleve virítottam a tömegben, de hála a fiamnak, egyre több érdeklődő szempár szegeződött az asztalunknak. Reméltem, hogy a nő nem éppen bujdokol.
- Ön idevalósi? – kérdeztem ringatás közben, elnézve a kosár mellett, oldalvást az ismeretlenre. – Esetleg átutazik? – tudakoltam barátságosan. |
A visszatérés Északra valami különös módon megnyugvás volt Alysanne számára. Az élet idefent lassabb volt, csendesebb és bár a hírek szintén utolsóként értek el errefelé, azért nem volt lehetetlen hogy az embert megtalálja a baj. Mégis ezt a helyet választotta az elzárkózásra, a megfontolt indokok mellett az ösztönös vonzást követve.
A Berithből történő szökését követően meghúzta magát, egy ideig kerülte az esetleges kelletlen társaságot. Nem maradt sehol túl sokáig, mindazonáltal kényesen ügyelt rá, hogy gyanút se keltsen titokzatos felbukkanásokkal. A Kalapácsot nem mondta volna éppenséggel feltűnő avagy hihetetlenül népszerű pontnak a havas tájon, ellenben elég ismertnek ahhoz, hogy óvatos legyen. Hetek óta pihent páncélja és apró ékszere a poggyásza legmélyén, míg az itteni egyszerű asszonyokra jellemző, újonnan beszerzett, vastag, olcsó, de ízléses prémmel beszegett ruhát viselte. Nem volt kellemetlen a szoknya, úgy simult hozzá, mint a már kipróbált álcája tökéletes kiegészítője. Rakoncátlan csigáit kényelmes kontyba rendezte, végigsimított a méregzöld anyagon és felhúzta az ujjára a gyűrűt. Igazán csinos özvegyasszony lennék. Fiatal és bánatos, mint azokban a nevetséges dalokban. Pff. Még csak az kéne, hogy valami tökkelütött meg kívánjon menteni. Természetesen ezalatt azt értené, hogy a rémséges sárkány helyett őt szolgáljam ki. Micsoda romantika! Ez volt a legkézenfekvőbb hamis személyazonosság, hiszen nem lett volna túl hiteles egy magányosan utazó hölgy másképp. Hacsak nem kifejezetten munkát keresett, amihez pedig az volt elengedhetetlen, hogy a legkevésbé se látsszon tisztes nőnek.
Gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Ez lesz az utolsó estéje itt és hiába a maradék apróját be kell még osztania, enni szintúgy szeretne. Keresett magának egy üres asztalt és leadta a rendelését. Rutinosan bámulta a kopott faanyagot, a lehető legmeggyőzőbbnek szánt bús tekintettel, kissé talán azt a légkört teremtve maga körül, hogy egy cseppet bolond is. Ez általában elijesztette azokat az idegesítő alakokat, akik el kívánták volna feledtetni vele nemlétező urát. Egyébiránt nem volt ellenséges senkivel, szívélyesen elbeszélgetett másokkal, ha úgy esett, hogy teltház volt és kénytelen lett a vacsoráját idegenek társaságában eltölteni. Úgy vélte ez olyasmi, amit álénje tenne. |
Teljesen belemerültem a táj részletes elemzésében. Egy női hang zökkentette ki. Nem ellett sokat forgolódnom, hogy megláthassam a hang tulajdonosát, ugyanis az ablak mellett ülő nőé volt. Fejemet óvatosan fordítottam abba az irányba, amerre biccentett. A pultnál nagy darab, kicsit sem szimpatikus fickó állt.
-Csábító ajánlat. Úgy vélem nem kéne kihagyni.-bólintottam egy aprót, majd halványa elosolyodtam, és felállva a helyemről, helyet foglaltam a nő mellett. Tea és sütemény volt előtte, amiből azonnal rájöttem, hogy -mint később kiderült Lyvia- ha nem is agasabb körökből való, de úgy viselkedik mint azok. Nagy szemtelenség lett volna, de kedvem támadt megkérdezni hirtelen, hogy egy ilyen úrihölgy mit keres itt. Ám nem tettem. Most éppen nem kerestem a bajt, szóval inkább jó mélyre elbújtattam a gondolatát is ennek tettek.
-We'ta Furtim.-mutatkoztam be én is, kissé talán halkabban, s talán egy kicsit később is, mint kellett volna. Biztosan azt hiszi most, hogy kétszer is meggondoltam, elmondjam-e a nevemet. Régen mutatkoztam már be így. Ilyen meggodolatlanul, és ha nem is úgy tűt, de ilyen őszintén. Meggondolatlanság volt.
Ekkor megjelent a felszolgáló, az enni és innivalómmal együtt. Ahogy megnéztem a saját, és a társaságomban lévő hölgy éteét, hirtelen egy iszákos katonának éreztem magamat. Ám aki olyasmi életet folytat mint én, nem elégszik meg a süteménnyel. Talán bátran ki is merem jelenteni, hogy azt csak az úrinépek eszik.
Ez az érzésem azonnal elszállt, mikor nekilátam eltűntetni rendelésem, ugyanis ráébredtem, hogy -ha bár úgy érzem magam emellett a steményt majszoló nő mellett- nem tudok úgy enni, mint egy iszákos katona, legszebb példaként a nagydarab fckó, aki nemrég még a pultnál volt, most pedig az én előző ülőhelyemen. |
Odakinn egyre jobban esett az eső, halkan de igen gyorsan, perceken belül patakocskák jelentek meg a földön, majd tócsába gyűlt a víz és egyre csak növekedett. Tipikus vidék. Futott végig a fejemben lekezelően. Az udvari viselkedés túl sokat kivett belőlem, nem éreztem magaménak a vidéket, ahol annak idején éltem. Ugyanakkor félig tündeként némiképp jobban éreztem magam a természetben, és a régi vágyak előtörtek: találni valakit, akivel beszélhetek erről, ami vagyok. Ugyan hatalmas szerencsével áldott meg a sors, hiszen egyszerű embernek nézek, mégis jó lett volna, ha nem kell feleslegesen bizalmat adnom másoknak, ha a tündékről kérdezek. A városban lakókhoz nem tudtam hozzászólni, szolgák voltak, és ha a király fülébe jut bármi is, nekem végem. Így hát kelletlenül zárkóztam el.
Nyugodtan, talán picit gőgösen néztem körbe, az emberek beszélgettek, ettek, ittak, szinte gondtalanul. Ezt is utáltam. Az ablakomon leskelődő, egyhangú nő pedig enyhén irritált, mondjuk csak mert folyton úgy éreztem, hogy engem néz. A figyelem, amit az ablaknak szentelt már-már aggasztó volt. Biztosan hosszú út van mögötte. Feltételeztem a süteményemet kóstolgatva. Almás-fahéjas volt, már-már túl sok fahéjjal az én ízlésemnek, mégis tökéletesen harmonizált a teával. Tökéletes. Mosolyogtam magamban, ahogy természetesen úri hölgyként ismét ittam teámból. Nem illettem ide, már nem…
– Ha ennyire érdekli a kinti világ, akkor üljön csak ide. – szóltam a nőnek, miután még mindig az ablakomon nézett ki. – Úgy vélem, valamelyikünk biztosan társaságot kapna rövid időn belül – biccentettem a pult felé, ahol egy köpcös, nem túl kellemes alak kért ételt, italt, és mivel üres asztal már nem volt, nem igen akartam bekockáztatni, hogy kelletlen férfiak társaságában kelljen töltenem az időmet.
Ha időközben esetleg úgy döntött, hogy odaül hozzám, akkor természetesen illendően be is mutatkoztam.
– Lyvia Delany – mosolyodtam el barátságosan, ahogy az illem megkívánta. |
A Morrigui pusztán tett látogatásom után, nem tértem vissza az otthonomnak nevezett kis viskóba. Őszintének kell lennem: nem értem okát még most, jópár héttel utána sem, hogy mi vitt arra a vidékre engem ismét.
Magányos vándorútba kezdtem, útközben sokszor vadásztam, az elejtett állatokat legjobb tudásom szerint feldolgoztam, és a legközelebbi váosokban adtam el őket. Így ment ez egy jó ideig, mígnem ismerős tájra tévedtem. A szó szoros értelmében kirázot a hideg, mikor feismertem a tájat, ahol már időtlen idők óta nem jártam. Gondolkozás nélkül sarkantyúztam meg a lovamat,és vágtáztam egy jó darabig, aztán hirteen lefékeztem a hátasom.
Megbolondultam?!Rá kellett döbbenem, hogy attól, hogy ismerős tájakon járok, még nem vagyok biztonságban.
Ezek után sokkal óvatosabba és lassabban mentem. Végül aztán a Dvergar Kalapácsában kötöttem ki. Lovama gondosan kötöttem ki néhány másik mellé. Nem volt ezúttal semmilyen nagy érték a nyeregtáskában. Beléptem a kívülről lepukkantnak és elhanyagoltnak tűnő épületbe, és alig észrevehetően szétnéztem. Nem láttam hirtelen senkit, akit ismernék, így nyugodt szívvel haladtam beljebb, és kértem italt valamint ételt, kis mennyiségben. S bár abból a pézből amit ezalatt a néhány hét alatt szereztem, még kisebb lakomát is rendezhetem volna, úgy gondoltam, jobb lesz, ha elteszem későbbre a pénz egy részét. Később még jól jöhet.
Csak nagy nehezen találtam helyet a fogadóban. Sokan voltak, de szerencsére, egy féleeső helyen találtam szabad helyet, ahol helyet is foglaltam.
Velem pontosan szemben egy ablak volt, mellette egy nő ült. A nővel nem foglalkoztam, csupán az ablakon néztem ki.
Nem nem tudtam, nem akartam gondolkodni. Semmin.Már csak egy kis ürességre vágytam a fejemben... |
Hosszú időbe telt, mire komoly nyomokra bukkantam és jogot kaptam az utazásra a Taranis-hegységbe. Egy tolvajt kellett elkapnom, aki elszökött a király katonái elől és igen fontos ékszereket illetve papírokat lopott el. Persze a papírok fontosabbak voltak a királynak az ékszereknél, de ha már utána küldtek úgy vélték jobb, ha mindent visszaszerzek. Nekem pedig nem volt ellenem a kirándulás.
Egyszerű utazóként tértem be Dvergar Kalapácsába. Félig ismerősként léptem be, félig idegenként. Régen jártam erre, nagyon régen, de semmit se változott. Szabad szobát is találtam, és minden információt bőségesen megfizettem. Aki Taranisban jár, sosem hagyja ki a fogadót, pláne az ilyen kétes hírű emberek, mint akit én is kerestem. A király azt mondta azt teszek, amit akarok, nem kötelességem megölni a tolvajt, csak szerezzem vissza tőle azt, amit elvitt. Persze minderről ködösen fogalmazott, a lényege, hogy egy ládáról volt szó, melyben a már említett fontos dolgokat tárolták. Ha szerencsém van, a tolvaj még nem törte fel, ha nincs, akkor bizony el kell vele beszélgetnem. Hosszan és fájdalmasan, ahogy lenni szokott.
Míg vártam az „áldozatot”, nyugodtan akartam tölteni azt a pár napot, amit a kastélytól távol töltök. Itt lett volna az esély, hogy elmeneküljek a király elől és szabadon élhessek, de nem hiányzott az a kényelmetlen életmód, amit előtte éltem. Elkényelmesedtem, mi tagadás, de ennyit talán megengedhettem magamnak. Ennek fejében teát és süteményt kértem, mintha csak megengedhetném magamnak egyszerű utazóként.
Szinte nem is volt szabad asztal, egy ablak mellett ültem megszokott szigorú öltözékemben, amit természetesen a kastélyban bőven nélkülözhettem. Ez azért még hiányzott. Odakinn fújt a szél, a lemenő napot felhők takarták el, talán épp egy kisebb vihar készülődött. Perceken belül be is igazolódott feltételezésem, az eső először halk majd egyre hangosabb kopogással kezdett rá. Nyugalom szállt meg, miközben teámba kortyoltam és a tájat néztem, ezt a régen ismert tájat, mely mára már idegenné vált. Régen itt laktam, ezen hegyek között, ma már pedig csak egy utazó voltam, egy idegen. |
Dvergar Kalapácsa nem másról, mint a híres kovácsmester, Tymur Dvergar szerszámáról kapta nevét. A félig földbe építet kőházikó, keskeny, lőrésszerű ablakaival nem éppen csalogató látvány. Külsőre koszosnak, és jelentéktelennek látszik, de ha az ember belép, azonnal otthonos melegség járja át a testét. Néhány lépcsőn keresztül juthatunk le a vendéglátó helyiségbe, ahol kőből faragott asztalok, és padok várják a vendégeket. Mivel a Taranis hegység vidéke hideg, a fogadó kandallójában egész évben lobog a tűz.
A pult jobb kéz felé helyezkedik el, amely mögött egy féltörp csapos fogadja e betévedőt - a legtöbb pletykát ismeri a környéken. Két felszolgáló gondoskodik arról, hogy az ember időben megkapja a megrendelt italát, ételét.
Mivel a fogadó földszintes, a hálókhoz vezető ajtó a bejárati lépcsőkkel átellenben helyezkedik el. Ezen keresztül egy szűk, sötét folyosóra juthatunk, amelyről a három szoba nyílik, a berendezés hagy némi kivetnivalót magában, de legalább az ajtajuk zárható. |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
