|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:36 - |
Taranis végeláthatatlan hegyláncai szemet gyönyörködően magasodnak a birodalom északi szegmensében. A csipkézett élű, hóborított csúcsok kimeríthetetlen mennyiségben tartalmaznak érceket és drágaköveket, így néhány lankásabb vidékén bányászfalvak telepedtek meg. A hosszan elnyúló havas lankák, a tűhegyes, hóborította sziklák, és feneketlen szakadékok váltakozása sajátos arculatot kölcsönöz ennek a háborítatlan tájnak - néhol ádázmódon elfeledteti az emberrel, hogy mennyire veszedelmes vidéken jár.
A hirtelen támadó hóviharok, és a meginduló lavinák gyorsan maguk alá temethetik a felkészületlen kalandort. Azonban nemcsak a természeti csapásokkal, hanem az itt elő teremtményekkel is szembe kell néznie annak, aki a hegyek megmászására kényszerül. A sziklabarlangokban tanyázó, különleges hópárducokon, és tigrisméretű farkasokon túl időnként gigászi sárkányokkal, és hegyi trollokkal is találkozhatunk. |
[7-1]
Amolyan költői kérdésnek szántam, azt hogy mi dolga lenne a tornán. Persze, megértem miért is akar annyira ott lenni. Végre kiszakadhat ebből a fagyos kalitkából. Más férfiakkal, asszonyokkal cseveghet, na meg persze a csinos ruhák. Akár mennyire próbálja titkolni, vagy takargatni magát én akkor is tudom, hogy a nők szeretnek minden féle díszes, csicsás ruhákba öltözni, csak hogy felkeltsék a férfiak figyelmét. Nekem ne mondja senki, hogy nincs olyan nő, amelyik ne szeretné, hogy kicsit udvaroljanak neki. Na jó, talán Clarine az egyik ilyen kivétel. De még ebben sem vagyok olyannyira biztos, minthogy itt állok.
Tisztában voltam vele, hogy az ott eltöltött idő alatt nem lesz egy nyugodt pillanatom sem. De megpróbálom elviselni a sok, újgazdag ficsúrt és a sok bájgúnárt. A legtöbb hölggyel egészen addig nincs bajom, amíg meg nem szólalnak. Egy bizonyos mértékig tűrök, de amikor mérhetetlenül csak dőlnek ki belőle a szavak, akkor azt már nem tudom elviselni, sérti a fülemet.
Bólintottam egyet. – Addigra, Meliont is össze kell szedni, napok óta megint nem lehetett látni. – mondtam bosszankodva. Hármunk közül ő volt az, aki mindent megengedett magának. Napokra eltűnik, aztán egyszer csak felbukkan mintha semmi nem történt volna. Már lassan arra is rájövök, hogy eszesebb lesz, mint mi ketten együtt véve. A katonákat, akiket a nyomába állítottam még azokat is képes volt úgy lerázni, hogy a katonák inkább feladták a keresését. Ezért kényszerültem egy olyan társat adni maga mellé, aki nem hagyja cserben, és még az öcsém is élvezi a társaságát.
Egyre magasabbra értünk a hegyekbe és egyre hűvösebbre fordult az idő. Itt fent aligha találhattunk volna más élőlényeket, de még is morgás és dörmögésszerű hangok szűrődtek ki a havas kupacok alól. Néhány emberünket a barlangokba küldtem, hogy nézzenek körbe. Miután visszatértek, közölték, hogy hatalmas barlangrendszer köti össze az összes barlangot. Valószínűleg itt tanyáznak a dögök.
A nővéreim szavait úgy tettem mintha meg sem hallottam volna. Na persze nem azért mert nincs igaza, de nincs igaza. Csak azért, hogy gyorsan átkutassák, a barlangokat nem vagyok hajlandó, bevetni magamat én is barlangba. De mivel itt kint nem találtunk semmit, és a barlangok össze vannak kötve ezért esélyesebbnek találom, hogy bent több mindent fogunk találni. Még ha csak pár farkassal vagy hó párduccal futunk össze. De akkor felfüggesztem az expedíciót és haza térünk. Már napok óta kint vagyunk a vadonban és semmi nyomot nem találtunk az idegenekhez kapcsolódva. Ha nem találnánk semmit és senkit, akkor hazatértünk után, még mielőtt elindulunk délre, kiküldök egy csapatot, hogy nézzék át a környező területeket. Nehogy akkor érjen minket meglepetés miközben mi gondtalanul borozgatunk.
Intettem az embereknek, hogy bemegyünk az egyik barlangba. Elsőként léptem be a sötét helyre. Csend volt, de kellemesebb idő volt itt, mint kint. Bár ez természetes, hiszen nem fúj itt bent a szél. Fáklyákat csináltunk és tűzet raktunk annak érdekében, hogy lássunk valamit. Hosszú folyosókon át haladtunk minden zaj nélkül. |
- Más természetesnek tartaná, hogy egy ily nagy és kiemelkedő eseményen Taranis képviselői is megjelenjenek. – somolyogtam el öcsém kérdésére, hogy mit keresnék én délen. Tény volt, hogy nem illettem a szép ruhában tipegő hölgyáradatba, akik sikítva szurkolnak a torna résztvevőinek. Én nem a páncélok alatt megfeszülő izmokon gondolkodtam, hanem azon, kinek a tartása hibás, ki hagyja szabadon sebezhető oldalát. Bosszankodva ciccegtem, mikor egyszerűen kivédhető csapások találtak be, és biztos voltam benne, bármelyik szép szemű, bájcsevegő, frissen borotvált férfi nyerné meg a tornát, meggyűlne a baja egy trollal.
Tisztában voltam vele, hogy a Teremtésnapi tornán való részvételem olyan következményekkel fog járni, mint kellemetlen bájcsevejek, gúnyos tekintetek, vagy éppen élcelődő férfi szavak. Ez azonban szükséges áldozat volt, bárhogyan is számoltam. Taranisért felveszem a legszűkebb és legkevésbé praktikus ruhámat is akár. Jelen esetben pedig a térkép megléte, és rossz kezekbe kerülése fenyegette népünket, Deatrysként pedig ezt nem engedhettem meg.
Mikor Gerald kijelentette, hogy velem tart, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat. Mellette erősebbnek éreztem magam, és természetesen könnyebben viseltem el a sok szépelgő fehérnépet azzal a tudattal, hogy öcsémnek is kellemetlen a sok úri társaság, és mindketten visszavágyunk katonáink körébe. A gondolat pedig, hogy öcsém vagy a páholyban foglal majd helyet mellettem, netalántán lóra ül maga is, megmosolyogtatott. Biztos voltam benne, hogy szigorú tekintete és lekonyuló ajkai miatt nem egy cselédlány fogja zavarában és szégyenében elejteni a tálcáját.
- Ez esetben üzenek, hogy számítsanak ránk és szerény kíséretünkre, illetve szólok odahaza, hogy készítsék elő legdíszesebb öltözékünket. – a hangom semleges volt, semmi izgatottság nem áradt belőle. Nem érdekeltek a szép öltözékek, de a diplomáciában olyan eszköznek bizonyultak, mint a hegyekben a kard, így nem voltam ellenük.
A farkasokat gyorsan elintéztük. Fejet hajtottam holttesteik előtt, és kértem az isteneket, hogy fogadják gondoskodásukba lelkeiket, és hátrahagyott gyermekeik sorsát. Gerald parancsára én is kivágtam egy kevés farkas húst, hogy magammal vigyem, majd követtem öcsémet még mélyebbre, a hegyekre. Erre felé már alig volt élet, még azok is messze elkerülték a helyet a zord körülmények és kiszolgáltatottság miatt, akiknek már nem volt hova mennie. Egy barlangrendszer előtt megálltunk, majd Gerald a hangok után küldött néhány embert.
- Neked kellene elől menned. – húztam összébb magamon a köpenyem, amíg várakoztunk. – Félre ne érts; te parancsolsz. De mint vezető - illene vezetned. – biztos voltam benne Gerald megért. Persze, néha az ilyen megjegyzéseim sértették, és nem vette figyelembe. Néha szememre kötötte, hogy nő vagyok, és ő Taranis ura, néha nem. Sosem lehetett tudni mikor, hogy érinti a mondanivalóm, hiába a hideg környezetünk, az öcsém olyan volt, mint a tűz. Ennek ellenére én mindig azt mondtam, ami a szívemen volt, akkor is ha ezzel sérelmeket okoztam. A Deatrysok azonban nem arról voltak híresek, hogy egymást marták volna, Gerald és én, de még az öcsénk is mind túltettük magunkat mások megjegyzésein, és beletörődtünk saját sorsunkba és végzetünkbe. |
A barlangban töltött hosszú órák napoknak tűntek. Szinte kilátástalannak ítéltem meg a helyzetünket a hóvihar miatt. Az emberek mozgolódás helyett némán ültek a tűz mellett. Miután rájöttem, hogy hiába állok a barlang nyílásánál nem fog előbb elállni a vihar, így én is helyet foglaltam nővérem mellett a tűznél.
- Már semmi sem látszik. – mormogtam elégedetlenül. Sokkal nehezebb dolgunk volt, mint ahogyan az vártuk volna. De annyira nem lepődtem meg mint mikor a nővérem közölte, hogy kívánkozik megjelenni a tenger menti tornán. Amint tudtunk újra neki indultunk a csillapodott viharban, de még így is hátrányos helyzetben voltunk.
- Még is mit keresnél te ott? – szűrtem a fogaim között a szavakat, ugyan is a hideg többre nem engedett, az mellett is, hogy a köpenyemet és a csuklyámat is jól magamra húztam. Láttam, hogy valami bosszantja Clarinet, de ezt csak én láthattam az arcán. Olyan finom mozdulatokat csak kevesen vesznek észre, mint például én. Elég időt töltöttem már vele, hogy tudjam, mire gondol vagy legalább is kikövetkeztetni kitudjam. Egy átlagember ebből csak annyit venne észre, hogy hosszasan maga elé bámul, mint aki csak bambulna valamin. Sejtettem, hogy a nemrégiben szóbeszédre kerülő térképről van szó. Nem mondom, hogy nem, de engem is bosszantott a dolog, hogy itt volt Taranisban a térkép és egy kereskedő megtalálta és szőrén, szálán eltűnt egyik napról a másikra. Azt is tudtam, hogy Clarine kézre akarja keríteni és bármeddig hajlandó lenne elmenni, hogy ismét itt legyen, a családban. Szó mi szó, a törpök után minket illett meg leginkább az a térkép. De beszédeket hallatán, valahogy nem érdeklődtek a csecsebecse iránt.
Elgondolkozva azon, amint Clarine mondott, hogy nem akarja, hogy megbízhatatlanoknak nézzenek minket. Egy ilyen nagy felhajtáson, mint a Teremtésnapi tornán elvárják, hogy minden nemes lelkű ember megjelenjen. Így mi is ezek között voltunk. Őszintén szólva, nem igazán éreztem azt, hogy nekem most feltétlenül oda kellene utaznom és a páholyból nézzem a sok ifjú és bolond lovagot ahogyan egymást ütik le a lóról. Nem, valahogy nem vonzott az, hogy ott legyek és kellemetlenebbnél kellemetlenebb beszélgetéseket bonyolítsak le akárkivel is. De amit nővérem mondott elgondolkoztam. Menjünk oda jó pofizgatva mindenkivel, hogy esetleg amit ott beszéltünk utána hátba támadjanak minket? Esetleges szövetségek köttetnek – de ebben sem bíztam. Nem bíztam a déli népekben, pláne, hogy milyen életformát választottak magukra. Kíváncsi lennék hány élné túl a cudar időjárást itt fent a hegyekben.
- Ha menni akarsz, akkor veled tartok. – bólintottam egyet, bár ebből sem sok mindent láthatott. Úgy éreztem, ha már Clarine megjelenik, akkor illene vele együtt mennem, még ha marhára nem volt kedvem az egész felhajtáshoz.
A váratlanul ért – vagy annyira nem is – támadást rövid időn belül le tudtuk rendezni, kisebb nagyobb sérülésekkel. Ezek a dögök nem adták magukat könnyen és az én páncélomba is belemélyesztette egy a fogát, amit megbánt, mert egy foga bent is maradt, meg persze a fejét se tarthatta meg. Megmarkoltam egy adag havat és a kardomra tapadt vért takarítottam le vele.
- Talán még szerencsét hozhatnak ezek a farkasok. – jegyeztem meg miközben összeszedtem a köpenyemet a hó alól. – A vér szaga talán ide csalogatja a lényeket. – ugyan még nem voltunk biztosak abba miket is keresünk, de táplálkozniuk biztosan kellett és nem hiszem, hogy itt a hegy tetején vegetáriánus szörnyek élnének. Nem hiszem, hogy olyan gátlástalanok, hogy akkor jönnek ide, mint mikor mi itt vagyunk, így gyorsan gondolkozni kezdtem. Ha visszamegyünk a barlangba, nem fogunk időbe visszaérni, ha megtalálnák a tetemeket.
Parancsba adtam, hogy némi farkas húst pakoljanak a csomagjaik mellé, hogy a vadak megérezzék, és esetleg utánunk jönnek, ha nem jó irányba tartanánk. Egyre magasabbra tévedtünk a hegységben. Elértünk egy olyan pontot ahol barlangok kusza hálózata mosódott egybe. Ahogy elhaladtunk a barlangok nyílásánál néha medvére emlékeztető dörmögés hallatszott. Kételkedtem, hogy ilyen magasba még megélnének a medvék így néhány embert a barlangokba küldtem, hogy átkutassák azokat. |
Összébb húztam magamon a bundát és komoran haladtam az öcsém nyomában. Nem tetszett. Bármi is történt manapság – nem tetszett.
Először felbukkant az az idegen, aki azt állította térképe van Dvergar kalapácsához. Aztán amilyen gyorsan hozta az északi fuvallat, úgy fújta is tovább a hírt és azt az embert. Mostanában pedig túl nagy volt a csend, Taranisban pedig a szokásosnál is gyakoribbak lettek a vad támadások.
Nyílt titok volt, hogy a Deatrys-klán tagjai sose voltak egy helyen. Valamelyik öcsém mindig odahaza maradt, mert sose tudhattuk, hogy aki egyszer kilép a fagyos vadonba, visszatér-e valaha. Egyszer már itt maradt a hegyekben egy számomra fontos személy. Az viszont elkerülhetetlen volt, hogy mint Taranis uralkodó családja ne védjük meg a hazánkat, így be kellett azzal érnünk, hogyha az életünket nem is óvjuk, de a családunkat igen, és biztosítjuk, hogy egy örökös mindig biztonságban legyen.
- A katonák fogyóeszközök, Gerald. Ezt már megtanultuk. – eresztettem el egy fagyos mosolyt az öcsém megjegyzésére. Persze, hogy kevesen voltunk. De a kevesebből kevesebb is fogja itt hagyni a fogát. Sose szerettem, ha sok ember vett körül, amint önálló lettem igyekeztem a legjobbakat magam mellett tartani, azokat pedig, akik hátráltatnak elhagyni. Van, aki emiatt hidegnek és szörnyűnek gondolt, de nem akartam egyszer sem feleslegesen feláldozni senki életét.
A hideg szél vörösre csípte az arcomat, hiába próbáltam minél jobban a fejembe húzni a csuklyámat. Minél feljebb jutottunk a hegyekbe, annál nagyobb lett a hóvihar, mi pedig csak törtük az utunkat egyenesen a közepébe. A szél miatt lassan haladtunk, és láttam, hogy Gerald is egy helyet keres, ahol meghúzhatnánk magunkat. Az egyik katonánk talált egy barlangot, mi pedig lassan, de biztosan megközelítettük. A hótól és a széltől alig láttam, szürkés ruháinkkal eltűntünk egymás elől, de ha lehunytam a szemem éreztem a körülöttem levő hőt árasztó testeket.
Miután beértünk a barlangba, Gerald kiosztotta a parancsait, én pedig a bejáratnál fürkésztem a tájat. Nem volt jó érzésem, hetek óta, és nem tudtam mitől, úgyhogy csak mereven bámultan magam elé.
- Nem jó, a vihar szétfújja és ellepi a nyomokat. – ciccegtem idegesen, majd leültem az emberek közé, amíg elült a havazás is. Amint lehetett ismét nekilendültünk. Ezúttal nem maradtam le, Geralddal az élen mentünk.
- Nem lesz az, a nyomok nélkül még lassabban haladunk. Ráadásul valószínűleg már megéreztek minket és óvatosabbak lesznek. Nem szeretem mikor óvatosak. – lejjebb húztam a csuklyám, hogy felszabadítsam a fülemet; a látásomra hiába hagyatkoztam volna, ha járt is valami – valaki – errefelé, azt most nem mi követtük. Mi voltunk a kiszolgáltatottabb helyzetben.
- Gerald, azt hiszem, elmegyek a Teremtésnapi tornára. – tudtam, hogy nem most van az ideje bejelentenem, de attól tartottam az otthonunkban már nem lennék ennyire biztos a döntésemben. – Nem akarom, hogy a birodalomban az a hír járja, hogy nem vagyunk megbízhatóak. – reménykedtem benne, hogy az öcsém érti, mire gondolok. Nem szórakozni akartam; a lovagi tornákat amúgy is gyermetegnek találtam. A legtöbb lovag hamar feladná itt a hegyekben, ráadásul sosem volt kedvemre szűk ruhában a páholyban ülve nézni, ahogy mások küzdenek. Nem értettem a kendőkötést sem; miért mutatnám ki a nagyvilág előtt kié a szimpátiám? Nem mintha nem tudta volna birodalom szerte mindenki, hogy az én kendőm már rég ellepte a hó. Azt viszont még az én gyenge diplomáciai érzékem se hagyta, hogy itthon maradjak, miközben az a hír járja a birodalomban, hogy Taranisban eltűnt a térkép Dvergar kalapácsához. Ha az a térkép a területünkön volt, akkor Deatrys kézre kell kerítenem, a Teremtésnapi tornán pedig mindig elég csőcselék van ahhoz, hogy információhoz jussak.
Hirtelen megálltam, ahogy az öcsém is tette. Az üvöltés szemből jött – persze, hogy nem láttuk még előre a bajt. Túl közel volt ahhoz, hogy visszaforduljunk, viszont biztos voltam benne, hogy nem a farkasokat keressük. Minél előbb végeznünk kellett velük, hogy még maradjon energiánk a továbbiakra.
Amint Gerald a kardja után nyúlt, előrántottam én is az enyémet. Kisebb volt fivéreménél, de ugyanaz az a kovácsmester keze munkája. Amint megjelentek a farkasok, elhátráltam. Több okból is; volt köztünk pár új ember, akik még nem szoktak hozzá, hogy nőként egyenlően harcolok hozzájuk, hátulról pedig könnyedebben leszedtem az alantasabb példányokat, akik a katonák mögé kúsztak, amik azok test-test ellen harcoltak. |
Újabb expedícióra hívott minket a kötelesség. Ugyan is újabb vad emberek és más lények jelentek meg a hegy túloldalán. Mostanában egyre sűrűbben és ez kezd egyre aggasztóbb lenni. Minél többször járunk, ki a vadonba annál több emberünk veszik oda. Az utánpótlás meg nem igazán érkezik, ami valljuk be bosszantó. Most is egy maréknyi emberrel indultam el közöttünk a nővéremmel, Clarineval. Öcsénket otthon hagytuk a bizalmasunkkal, hogy a távollétünk alatt legalább egy Deatrys sarj legyen a kastélyban. Az ember hiány aggasztó volt és ezt mindenki tudta.
- Kevesen vagyunk. –jegyeztem meg alig hallhatóan, hogy csak Clarine hallja. Valahonnan több embert kell szereznünk, ha meg akarjuk óvni Taranist.
A legrosszabb időt fogtuk ki magunknak, ugyan is hóvihar tombolt a hegyek csúcsán. Nekünk pedig nem volt késlekedni valónk, de még is elgondolkoztam azon, hogy megálljunk e addig, míg elmúlik a hóvihar. Addig egészen biztos voltam benne, hogy nem kell megállni mikor hihetetlen erősségű szél próbált minket letaszítani a hegyről. Kezemet az arcom elé tettem, hogy körbe tudjak tekinteni a havas tájon. Nem sok mindent láttam, hisz mindenhol fehér hó csillogott plusz a szél is megnehezítette. Nővéremre pillantottam, aki nem sokkal mögöttem volt, hátha ő lát valami barlangot ebben az ítéletidőben. De ekkor egy férfi kiáltott, hogy talált egy barlangot alig száz méterre. Intettem az embereknek, hogy menjenek, én utoljára maradok. Mikor már mindenki beért a barlangba én is csatlakoztam hozzájuk.
- Csak addig maradunk, míg enyhül az idő. – ráncoltam össze a homlokomat. Minden egyes perccel közelebb érnek ezek a dögök. Nem vesztegethetünk túl sok időt. Néhány óra leteltével enyhülni látszódott a szél és a hó vihar is. Kiléptem a barlangból és megbizonyosodtam arról, hogy tovább haladhatunk. Kiinvitáltam az embereket és folytattuk utunkat a hegyekbe.
Nővérem mellé szegődtem. Az emberek utánunk baktattak csak. – Nem lesz egyszerű megtalálni a lényeket. – morogtam. De muszáj volt őket megtalálnunk, hisz ha nem találjuk meg őket, akkor könnyen eljutnak a falukba. Onnan pedig egyenes út vezet a környező városokba. Ami nem csak több száz ember halálát okozná, hanem a mi szégyenünket is bizonyítaná.
Újabb üres menetelő órák jöttek mikor egy üvöltést hozott a szél az irányunkba. Karomat felemelve parancsoltam az embereknek, hogy álljanak meg. Újabb és újabb üvöltés hallatszott és immár egyre közelebbről. A hóviharban szűkős volt a látókör de látni lehetett, hogy valami illetve valamik közelednek. Hunyorogva próbáltam rájönni mik azok, közben az emberek toporzékolva várták a jelzést, hogy mi legyen. Előrébb lépkedve közeledtem én is az ismeretlenhez. A szél közelebb hozta a hangot, mint amennyire az a valami volt tőlünk. Így jócskán el kellett szakadnom az embereimtől.
- Télfarkasok! – kiáltottam hátra majd előrántottam a kardomat a tokjából. Szépen megmunkált és erős fémből készült kardom volt. Még a régi kovácsmesterek készítették születésemkor, hogy egy nap az enyém legyen. Azóta már sok mindent megélt és ha mesélni tudna.. Kiáltásomra a férfiak kardot rántottak és megindultak a farkasok felé. Egy egész falkába sikerült belebotlanunk. De kétlem, hogy ezek miatt akarták, hogy kijöjjünk ide. Ezekkel is meg kell küzdenünk ha, el akarjuk érni a vadakat.
Szívós állatok ezek a farkasok, de nálam nem jobban. Az egyik nekem rontott, majd hosszas birkózás után elkapta a köpenyemet, amit ráhúztam a fejére. Rácsavartam, majd a nyakába mélyesztettem kardom hideg élét. Letéptem a köpenyemet mert csak akadályoz a harcban. |
Taranis végeláthatatlan hegyláncai szemet gyönyörködően magasodnak a birodalom északi szegmensében. A csipkézett élű, hóborított csúcsok kimeríthetetlen mennyiségben tartalmaznak érceket és drágaköveket, így néhány lankásabb vidékén bányászfalvak telepedtek meg. A hosszan elnyúló havas lankák, a tűhegyes, hóborította sziklák, és feneketlen szakadékok váltakozása sajátos arculatot kölcsönöz ennek a háborítatlan tájnak - néhol ádázmódon elfeledteti az emberrel, hogy mennyire veszedelmes vidéken jár.
A hirtelen támadó hóviharok, és a meginduló lavinák gyorsan maguk alá temethetik a felkészületlen kalandort. Azonban nemcsak a természeti csapásokkal, hanem az itt elő teremtményekkel is szembe kell néznie annak, aki a hegyek megmászására kényszerül. A sziklabarlangokban tanyázó, különleges hópárducokon, és tigrisméretű farkasokon túl időnként gigászi sárkányokkal, és hegyi trollokkal is találkozhatunk. |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
