T
U
L
A
J
D
O
N
S
Á
G
O
K
|
|
Belső
Pozitív: humoros, vidám, ügyes, jó az állóképessége, éleslátó, barátságos, jól ért a szemfényvesztéshez, diszkrét, független, talpraesett, kevés is elég neki, karizmatikus, ötletes, romantikus, sima beszédű
Negatív: csak saját magához hű, sokszor elfelejt gondolkozni cselekvés előtt, gyáva, nagyszájú, álomképekkel hitegeti magát, lusta, irigy, szerencsejáték-függő
Külső
Leginkább egy macskához lehetne hasonlítani szinte minden téren; mozgása halk és észrevehetetlen, a sötétben is gond nélkül lépdel, nesztelenül, s testi ügyessége is vetekszik a szőrgombócokkal. Ha jobban megnézi valaki, az arckifejezésében is van valami macskásan gőgös és lusta, mint aki nem törődik a világgal, csakis a saját dolgaival. Átlagos magasságával nem tűnik ki a tömegből, s ő épp ezt is szereti; nem duzzadozik az izmoktól, egy nagyobb darab fickó minden bizonnyal könnyen elverné (s meg is esik nem egyszer, hogy ütlegelés nyomai csúnyítják el egyébként jóvágású arcát), ám Monte eléggé tisztában van helyzetével ahhoz, hogy inkább gyorsaságát használva kereket oldjon. Bőre sötétebb, mint az átlagos, szüleit nem ismervén is biztosra vehető, hogy nem teljesen aglaniri vér csörgedezik az ereiben, aranyszín szemei pedig életvidáman csillognak. A hajával minden bizonnyal többet foglalkozik, mint azt rangja lehetővé tenné, s (összelopkodott) ruháival is igyekszik kicsit nemesebb származást varázsolni magának.
|
|
Monte Shaey visító csomagként érkezett meg Dagda háza elé – szó szerint, a csecsemő ugyanis szó nélkül, ütött-kopott, foltozott takaróba bugyolálva lett egy Tritón menti kis város temploma előtt hagyva, a lépcsőn. Brom Forthwind volt az, aki az épp tomboló viharon túl meghallotta az alkóvban bömbölő gyermeket, és szó nélkül, bár nehéz szívvel vette magához. Fájdalma inkább affelé a mai napig ismeretlen nő felé irányult, aki kénytelen volt elhagyni gyermekét. Brom szerint Monte Shaey (aki vezetéknevét a városról kapta) anyja rabszolganő lehetett, talán kurtizán, talán egyszerűen férfivágy áldozata, sosem kereste fel Montét. A fiú a pap mellett nevelkedett, a templomban, maroknyi másik árvagyermek mellett, akiket olvasni és írni tanítottak az ottani szerzetesek, az igazság azonban az, hogy Monte sosem érdeklődött az Istenek világa iránt, ő az örömöt sokkal inkább a földön szerette volna keresni...
Korán megmutatkozott, mennyire ügyes, amióta járni tudott, szeretett falakra felmászni, kerítéseken egyensúlyozni, és lógni a fákról, nem egy sérülést szerezve kisebb-nagyobb balesetekből. Tizenhárom esztendős volt, amikor a városban járt egy vándor mutatványos társulat és a pörgő-forgó rengeteg magával ragadta Montét; miután bejelentette szándékát Bromnak, hogy belőle is artista lesz (a férfi igyekezett lebeszélni róla, ám Monte hajthatatlannak bizonyult), másnap hozzájuk csapódott. Tizenöt évesen lépett fel először, és nyolc éven keresztül járta be Aglanirt a társulattal, mígnem a tulajdonos meghalt, az emberek pedig lassan szétszéledtek. Monte igazából nem bánta a dolgot, megtanulta, amit lehetett, és lelkesen vágott neki az egyedül boldogulásnak; utcai mutatványosként keresi kenyerét... Nos, legalábbis a nagyközönség előtt. Valójában hamar rájött, hogy ennyiből ha hátát töri, sem tudna úgy megélni, ahogy szeretne, ám mivel mindenféle kétkezi munkát nyögve fogadna, más lehetőség híján ügyességét és a mutatványosi képességeit használva lopja össze, amire szüksége van.
Huszonnégy volt, mikor először pillantotta meg Dahliát, és nagyjából két pillanattal később el is döntötte, hogy feleségül fogja kérni. Nos, mondhatjuk, hogy döntésének mélysége megkérdőjelezhető volt, ám Monte mindig is könnyedén dobta oda a szívét másoknak, ám ezúttal tartósan ott is maradt, s Monte immár két esztendeje megállás nélkül rohamozza szerelmével Liát, aki felettébb élvezi a figyelmet. Az egyetlen, aprócska gond mindösszesen annyi, hogy Dahlia a Ravenridge család legkisebb leánya, s mint ilyen, nemesi származású. Habár Ravenridge-ék gazdagsága negyedéig sem ér a Tritónt uraló Llewellyneknek, Monte alantas származása és nincstelensége, nem kétséges, a legkevésbé sem volna Dahlia családjához illő, mi több, ha a kezét kérné, a végén fejét vétetnék arcátlanságért. Két esztendeje hát annak, hogy Monte megállíthatatlanul, ám teljes titokban udvarol a leánynak, és újabb meg újabb ajándékokkal halmozza el – nos, lehet, hogy nem egészen megvásárolt ajándékokkal, de szerinte a szándék a lényeg.
Két esztendeje annak, hogy minden este imádkozik mindahány istenhez, hogy ne adják máshoz feleségül Dahliát, és két esztendeje annak is, hogy napjait azzal tölti: megoldást keres, amivel elég gazdag és elismert lehet ahhoz, hogy végül az ő virágszála hivatalosan is a jegyese lehessen.
|